A fájdalom törvénye: a mulasztások sorozata

A ideje arra való, hogy ráébredj mi és ki nem vagy, mi és ki nem akarsz, mi és ki akarsz lenni. Ekkor megismered, hogy milyen értékeket akarsz és tudsz szilárdan képviselni.

A fájdalom olyankor jelentkezik, amikor fel kell ismerned, hogy ki vagy és mi a küldetésed. Sokaknak a küldetése annyi, hogy becsületben és jóakaratban leélje az életét, másnak talán az, hogy nagy tömegeket elé vezessen; aztán van, akinek látszólag nincs semmi küldetése, mert az egész életét hedonizmusban, orgiákban éli le. Mindenki járja a saját útját, amiről nem tudhatod, hogy az adott embernek az adott életfázisában azt kell-e járnia vagy valami mást. Mindenkinek a saját szellemi szintjén, a számára szükséges megtapasztalásokat kell megélnie. Ne bíráld ezt. Mindenkinek saját magát kell megismernie és felismernie, az ehhez vezető utat bírálni nem a te dolgod. Lehet véleményed, lehet jó szándékod, lehet kritikád, de nem a te dolgod.

Az embereknek ezért az életük különböző szakaszaiban különböző megtapasztalásokra van szükségük, ami így vagy úgy el is érkezik.

A fájdalom ideje arra való, hogy ráébredj mi és ki nem vagy, mi és ki nem akarsz, mi és ki akarsz lenni. Ekkor megismered, hogy milyen értékeket akarsz és tudsz szilárdan képviselni. Ez az időszak a döntések, sőt sokszor a végső tettek ideje.

Sajnos, sokszor az évekig vagy évtizedekig nem ébred rá a fájdalom megtapasztalásának okaira. Ez bizonyos esetekben az egó műve. Az ember nem ismeri fel tettei és nem tettei következményét. A kártékony tettekről itt nem beszélek. Sokszor fontosabb az, amit nem teszünk meg – pedig megtehetnénk -, mint az, amit megteszünk. Némelyek az apátiába süllyedve a nem tetteikkel sokkal többet képesek ártani, mint mások a gonosz tetteikkel. Végső soron ezek a nem cselekvések is nevezhetők tetteknek, amennyiben a passzivitást cselekvésnek nevezhetjük.

Ezek az emberek nem cselekszik meg azt, amit kötelességük lenne. Az életük folyamatos, felhalmozódó mulasztások sorozata. Mindeközben a tétlenségükkel nem csak elmaradt tetteiket halmozzák fel, hanem másokra – legtöbbször valamilyen érzelmi kötelék alapján – rónak további terheket. Az életüket úgy élik, hogy másokra hagyatkoznak, sorsukat a véletlenre bízzák, és közben áldozatszerepben leledzenek; mindezt azzal tetézik, hogy az egész világot rossznak tartják, és úgy érzik, mindenki ellenük szövetkezett.

Lelkük végső megnyugvást sosem talál. Várják a segítséget, az együttérzést, a megváltást, de az nem érkezik el soha, mert ők maguk nem teszik kötelességüket. A felhalmozott mulasztások tudattalanul nyomják lelküket, a tétlenség további tétlenséget szül, melyből a kiút lehetetlen. Az apró cselekedeteket, apró segítségeket, melyekkel az előttük álló hosszú úton a jó pályára kerülhetnének, nem ismerik fel.

Életük az önvád és önsajnálat örvényében telik, ha öröm éri őket, felerősödvén, egy időre új lendületet kaphatnak, de tétlenségük súlya újra vállukra nehezedik, ezért kárhoztatják a világot, sokszor még tudattalanul Istent is. Reményvesztettségükben nem találnak valódi alázatra és megadásra. Büszkeségük, melyről azt hiszik alázat, nem engedi őket szeretetben élni, nem adnak, ezért nem kapnak.

Életük fájdalom.

Pedig a kilépés útja és receptje nem túl nehéz: itt majd lesz egy link…